Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1946-11-27 / 46. szám
* Munkarendje napi tizenkét óra, egyetlen szevedélye a gesztenyepüré és egyelőre tizenkilenc éves marad Az otthon, amelynek vendégei vagyunk, első látásra bizonyos polgári jómódról árulkodik. Két szoba, talán három, az ebédlőben várunk, amíg Cserfalvi úr, nyugalmazott tűzoltó, jelenleg a Vígszínház alkalmazottja a lánya után kutat. Cserfalvi-mama is besurran a szobába, halkan járkel körülöttünk, úgy tetszik egész életét annak szentelte, hogy lépteivel ne zavarja a lánya muzsikáját. De a beszélgetés nehezen indul. Cserfalvi úr,nyugalmazott tűzoltó valahogy nem szereti az újságírókat. Sem amit írnak, „családi leleplezések" címén. Eliz az lett, aki, ő ugyan még most sem igen hisz benne, talán, majd évek múlva, ha sokat tanul. A két hölgy behúzott nyakkal hallgatja a meggondolt szavakat. Cserfalvi úr ugyanis a következőket mondja: — Nagyon szigorú kritikus vagyok, megértem, mi a jó és mi a rossz. Nyugodt, lassú, tempós mondatokban beszél. Szava bizonyos szakértelemről árulkodik, honnan szerette várjon? Volt-e zeneértő a családban, talán ő maga tanult valaha . . . Hát persze, hogy volt a bátyja, — meg ■ö is hegedült amolyan naturalista módon ... — A bátyja? Mi volt a bátyja? — Népmuzsikus. — Cigány ...? — Nem■ — mosolyodiik el apa és lánya egyszerre és roppant szakszerű magyarázatba fognak a különbségről. De Eliz valahogy mégis a két férfitől, papától és nagybácsitól örökölte a tehetséget. Hároméves korában két kis fadarabbal próbálgatta: — megszólal-e várjon, ha összedörzsöli? — és édes, cérnavékonykislányhangon kornyikált hozzá. — Később, amikor Pestre költöztünk, Nógrádi Árpádnéval kerültünk össze. Mi biztatott, vegyünk Eliznek SERFALVI ELIZ, a genfi győztes hegedűt. Vettünk is, tíz pengővolt az ára ... — És aztán ~ mégis — miből...? — tesszük fel magunk is szégyen- Hogyan lesen a diszkrét kérdést, amit Cserlehetne tökéletes egy porfalvi papa nyilván „családi leleplezre az örökletes családi vonások végzésnek" érez. Hiszen az első hegedű kül, hogyan jellemezhetnénk pontoalan második kellett, szoknya, kanna Cserfalvi Ésezt, a genfi nemzet "41* cipő, tandíj a nagylánynak, mi bár nevelie fel Magyarország fialai közi hegedűverseny győztesét az otthon levegőjének ismerete nélkül? Honnan jött, hová indul, milyen nehézségek szegték néha kedvét ennek az új magyar hírességnek, ki segítette előre küzdelmes útján ... ? Vagy történt-e egyetlen lépés hazaérkezése óta, hogy kitüntessék, támogassák, elismerjék nemzetközi diadalát, fogadta-e hivatalosan a kultuszminiszter és ha ez elmaradt, vájjon a feledékenység vagy netán a pillanatnyi miniszterválság volt az oka? Olyan kérdések ezek, amelyekre az egész ország közvéleményének figyelmét felhívjuk, olyan kérdések, amelyek a közre tartoznak az egyén helyett. Ezért nem is érintjük őket a személyes találkozás során ... fel Magyarország fiatád hegedűse, egy 'tűzoltó-család. Talán segélyből, állami támogatásból... ? — A magunk munkájából. Sokat dolgoztunk, kuporgottunk — mondja Cserfalvi egyszerűen a súlyos szavakat. Minden magyar tehetség sorsát, amely vagy a maga erejéből, vagy sehogysembontakozott elő. „A magunk munkája" — igen, a tűzoltóé, aki Istentudja mivel pótolta vékonyka keresetét, a mamáé, aki talán vakolásig varrt, kötött vagy horgolt, Élizé, akit nem is kérdezünk, hány órát adott növendéktársainak ... — És most mi lesz? — kérdezzük a jövőt. A három szempárba vidám csillogás költözik. Most Svájc lesz, Genf, Montreux, Lausanne, de előbb még Magyarországon játszik „a gyerek". És aztán — tavasszal a nagy vágy, a beteljesült álom: Brazília. Hát akkor Eliz a soros a válaszolgatásban. Járt-e már külföldön Svájc, előtt? — Soha — mondja — soha még. De szép is volt. A város, Genf, csupa muzsika. Minden házban gyakoroltak, ki oboán, ki klarinéton, a harmadik meg zongorán. Igaz, gyakorlás. Mi lehet vágjon a munkarendje ennek a kis muzsikusnak? Hogyan tartja a „hivatalt", mennyit dolgozik naponta? — Átlag öt órát — feleli készségesen. — Dekoncertek előtt — ésmost hetekig ez a periódus következik — napi tíz-tizenkét órát gyakorolok. — A jazz-el hogy állunk? — Szeretem — böki ki hirtelen, ám a családi kupaktanács ellene szavaz. Komoly muzsikus ne szeresse a jazzt, különösen miután Cserfalvi-papa nem kedveli. — Ésmégis — erősíti Eliz mostmár a maga igazát — ha Toscanini jazz-zenekart dirigálhatott egy bárban, ha Debussy modern táncritmusokat írhatott, akkor ... _— Hát természetesen — bíztatjuk lázadásra a családi ellenvéleménnyel szemben — mi van még ... ? Valami rejtett ..szenvedélyt — Cigaretta? Nem... — jön az egyenes válasz. — Nem is iszom. Ezt halál komolyan mondja. Mintha a közelmúltban legalább is delirium tremens fenyegette volna. Szünetet tart, valami kedvesre gondol, mertmosolyog a szeme: — A gesztenyepüré... — leheli halkan. — Sok habbal... — És most az utolsó kérdés. Hány éves? De őszintén ... — Tizenkilenc — mondja határozottan. Ebbe azonban már Cserfalvi-anna is beleszól. Sziklaszilárd elhatározás cseng a hangjában: — De jövőre is annyi marad.. . Tínkó Marica . A 30 ÉVES BELVÁROSI SZÍNHÁZ BANKETTJE A Belvárosi Színház harmincesztendős jubileuma alkalmából bankettet adott a színház barátainak tiszteletére. A banketten az örökifjú Belvárosi Színház örökifjú igazgatóját, Bárdos Artúrt ünnepelték. Schiller József színpadmester üdvözli Bárdos Artúrt, Koós Judit, Rubinyi Mózes és Földes Imre áhítattal figyelik (Bojár és Szántó István felv.) Kővágó József polgármester felköszönti a jubiláns igazgatót, Simonyi Mária, Heltai Jenő, Mezey Mária és Bárdos Artúr hallgatják A bankett vendégei : Titkos Ilona, Dénes György, Török Sándor és Uray Tivadar Zsebők Zoltán államtitkár, Bulla Elma, Supka Géza, Turay Ida